Megtelik a kuka, megfogod, leviszed és kész! Tényleg nem egy űrtudomány. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer kétségbeesetten fogok állni egy szemetes felett. December volt, és ott, a kukát bámulva tudatosult bennem, hogy teljesen megváltozik az életünk azzal, hogy mostantól egyszülős családmodellbe rendezkedünk be. Még az olyan banális dolgok, mint a kuka ürítése is komoly logisztikát igényelnek. A kicsi még csak  11 hónapos volt, a nagy pedig épp, hogy elmúlt hároméves. Az teljesen evidens volt, hogy nem hagyom egyedül őket a lakásban, és arra is hiába várhattam volna, hogy majd jön valaki és segít.

Nemcsak kint volt hideg, hanem a lépcsőházban is. Így aztán egy egyszerű szemétlevitel a negyedik emeletről is egy félórás manőver lett. Ráadásul gondos, környezettudatos anyaként a szelektíven gyűjtött szemét rögtön megtriplázta a megoldandó feladatot. Szépen felöltöztettem a gyerekeket - pulcsi, szkafander, sapka. Oké, felkapom a kicsit, kézen fogom a nagyot, és indulhatunk is. Aztán jött a matek: 2 gyerek, 3 zsák és 2 kéz. Gyorsan kirobogtam a lifthez, beraktam a szemetet, ajtó kitámaszt, rohanás vissza a gyerekekért, liftbe be, a kicsi a karomon, lent az ajtó újra kitámaszt, zsákok egyenként le a lépcsőn, be a nagy kukába, közben figyelni, hogy a nagy ne szaltózzon le sehonnan, liftbe vissza, lakásba be, gyerekek kihámozva a kabátból. És a felismerés: ez most már mindig így lesz, és nem csak ez.

Az, hogy a hétköznapok megváltoznak, egy teljesen természetes dolog kisgyerek mellett, és abszolút független attól, hogy éppen hány szülő alkotja a családot. Azok a dolgok, amik egészen addig olyan természetesek voltak, mint a levegővétel, egy csapásra komoly jelentőséget kapnak. Nem akkor eszel, amikor éhes vagy, nem akkor iszol, amikor megszomjazol, nem akkor mész pisilni, amikor kell, hanem egészen egyszerűen akkor, amikor tudsz. Biztos mindenki regényt tudna írni a reggel lefőzött, aztán soha meg nem ivott kávékról, a kihűlt ebédekről és a délután rohamtempóban betolt reggelikről. Ráadásul mindez megspékelve a terhességtől teljesen széthullott memóriával. Miközben minden erőddel próbálod tartani a gyerek számára biztonságot adó napirendet, a te életedben a legtöbb dolog finoman szólva is maximum esetleges. 

Ahogy nőnek a gyerekek, szerencsére már egyre kevesebb ilyen hétköznapi dolog mögé kell komplett haditervet gyártani, és sokkal egyszerűbb a logisztika. A szemétlevitel egy közös program lett, és boldogok, ha segíthetnek benne. Az egyenlet ugyanaz: 1 anya, 2 gyerek és 3 zsák. Mindenki kezében egy, és tökéletesen működik. Emlékszem, konkrétan elsírtam magam örömömben, amikor 6 év után először tudtam úgy pisilni, hogy egyedül voltam otthon, nem kellett kapkodni, nem sírt senki (mert persze mindig abban az egy percben történik valami katasztrófa), nem kiabált senki, hogy anyaanyaanyaanyaanyaaaaa és társaságom sem volt a wc-ajtóban. 

Ha a te életedben is van éppen egy “teli szemetes”, legyen az bármi, ami megoldhatatlan problémaként tornyosul föléd, tudd, hogy ez nem marad így örökké. Minden nappal egy picit könnyebb és természetes lesz. És újra kapsz levegőt.

Magyarországon mintegy félmillió gyermek él egyszülős családban. Emlékszem, mennyire sokkolt ez a mondat, amikor először megláttam. Félmillió gyerek, és közülük kettő itt szuszog mellettem. 300 ezer család, 500 ezer gyerek, és mégis milyen keveset beszélünk róla! Sokszor tapintatból, mert azt hisszük, hogy nehéz jól megközelíteni a kérdést. És sokszor azért, mert még mindig ott a bélyeg: a kudarcé, hogy tessék, nem tudta "megtartani" a férjét, feleségét, valamit rosszul csinált, akkor most oldja meg csendben, egyedül! Vagy mert egy tragédia van a háttérben, és olyankor inkább nem kérdezősködik az ember. 

Pedig annyira fontos lenne, hogy őszintén beszéljünk arról, mit él át egy szülő, amikor egy személyben ő a minden: anya és apa, családfő, fenntartó, háztartásvezető, támasz, szórakoztató központ, logisztikus, stabil háttér. Amikor minimum négy kézre lenne szükség, de továbbra is csak kettő van. Amikor mindenhol ott kellene lenni, pedig teljesen egyértelmű, hogy ez nem lehetséges - legalábbis amíg nem lehet teleportálni, addig marad a kőkemény valóság: bárhogy is próbálkozik, valamiről le fog maradni, valamit nem tud megadni, akármennyire is szeretné. Amikor minden döntést egyedül hoz meg - az egészen olyan apróságtól kezdve, mint a milyen ruhát készítsek ki reggel, az olyan kérdéseken át, hogy melyik óvodában, iskolában lesz a legjobb helyen a gyerek, az egészen húsbavágó dilemmákig, hogy miből fogunk megélni. Amikor minden felelősség ugyanazt a vállat nyomja, és egy olyan egyszerű ventillálásra sincs lehetőség, hogy hazaérve elmesélje, ki húzta fel a munkahelyén vagy megint beszóltak neki a boltban. 

A statisztika fontos, de ha nem nézünk mögé, akkor csak a puszta számok maradnak. Félmillió közös sors, de 500 ezer különböző történet. Merjünk erről beszélni, és próbáljuk megtalálni a hozzávezető utat. Ami nem a panaszé és sajnálaté, mert akármennyire is sok a nehézség és a buktató, legalább ennyi az öröm és a kivételes pillanat is. Én például nem érzem magam különlegesnek vagy másnak, egyszerűen csak teszem a dolgom, igyekszem helytállni. De közben büszke is vagyok magamra, mert végre reálisan látom, hogy időnként mennyire nehezített a pálya. Ugyanakkor pontosan tudom azt is, hogy egy klasszikus családban ugyanúgy mennyi minden nyomja egy anya és egy apa vállát. Egyszerűen csak jó lenne, ha az egyszülős családmodell is láthatóvá válna a maga valóságában. Hogy miért? Mert félmillió gyerek nem lehet láthatatlan! Fontos, hogy ők is tudják: nem csodabogarak, nem kevesebbek a társaiknál, nem csak velük történik mindez és ami legfontosabb: nincsenek egyedül.